A hazánkban kirobbant belpolitikai és morális krízisre reagálva elgondolkoztató interjú jelent meg az Index internetes újságban Peter Stiegnitz hazugságkutatóval. A magyar származású professzor 1956-ban hagyta el az országot, Bécsben tanult pszichológiát és szociológiát. Õ a mentiológia – a hazugságkutatás – tudományának megalapítója, akinek Mindenki hazudik címû könyve magyarul is megjelent. Állítása szerint „mindenkinek muszáj hazudnia, ez túlélési szükséglet...” Valóban ez lenne az igazság, vagy netán a hazugságkutató is csúsztat?

Mielõtt megpróbálok választ találni erre a súlyos morális kérdésre, hadd idézzek még néhány fontos gondolatot Peter Stiegnitztõl: „A mentiológia háromféle hazugságot különböztet meg: az önhazugságot, amikor saját magunknak hazudunk, a közösségi hazugságot, amikor egy-két embert tévesztünk meg, és a tömeghazugságot, amikor valaki becsap egy tömeget. A hazugságot mindenki önmagának vallja be elõször, és szinte mindig megbocsátunk magunknak, mert általában jó okot találunk rá, hogy miért tettük. A sajátunkénál sokkal szigorúbban ítéljük meg mások hazugságát – különösen a politikusokét. Ha egy nyugat-európai demokráciában hazugságon kapnak egy politikust, akkor õ megbukik. Amerikában pláne, a protestánsoknak a hazugság a legnagyobb bûn a hazaárulás után...”

De mi a helyzet Magyarországon? Van-e még az adott, kimondott, leírt szónak súlya, következménye? Vajon azért kommunikálunk-e, hogy a valóságot feltárjuk, vagy éppen ellenkezõleg, hogy eltakarjuk?!

A mentiológia a hazugságot a valóságtól való tudatos eltérésként definiálja. Ennek az eltérésnek a következménye kiszámíthatatlan. A bibliai õstörténet hitvallása szerint az ember bukásának, bûnének oka nem más, mint a kísértõnek, a hazugság atyjának látszólag ártatlan kérdése, csúsztatása: „Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” Ezzel indul el az ember szívében a bizalmatlanság erjedése, ami – engedetlenségbe és félelembe taszítva – azóta is szembefordítja õt Teremtõjével és embertársaival.

Ez az õsbizalmatlanság hazai társadalmunknak is az egyik legfájóbb nyomorúsága, amely átjárja, mérgezi, rombolja közösségeinket. Nyilvánvaló a vezetõk fokozott felelõssége ebben a krízisben, de ugyanakkor szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy a vezetettek, az átlagemberek között is pusztít a bizalmi válság. Szenvedünk a kimondott szó hitelének, becsületének hiányától a hétköznapok világában is. Következzék néhány mindennapos példa ennek illusztrálására.

Tisztelet a kivételnek, de az iparos, a szerelõ nem akkor jön, amikorra megígérte, nem számít se a vállalt határidõ, se az adott költségvetés... A kereskedõ gyakran „téved” a mérésben és a számlázásban... A reklámok többsége megtévesztõ csúsztatás, a tömegtájékoztatás gyakran féligazságokkal manipulál...

De söpörjünk egy kicsit a saját házunk, egyházunk elõtt: mennyit ér az adott, a kimondott, a kinyomtatott szó az evangélikus egyházban?

Mennyi valósul meg ígéreteinkbõl, programjainkból? Most, egy új hatéves ciklus kezdetén vajon mennyit érnek az ünnepélyesen elhangzó eskük, vállalások?

Milyen súlya van az oltár elõtt kimondott keresztszülõi ígéretnek, konfirmációi vallástételnek, házassági eskünek, ordinációs fogadalomnak?

Érezzük-e még a gyónási kérdésekre gyakran rutinszerûen elmormogott válaszok elkötelezõ felelõsségét?

Mi válik életté a szószékrõl meghirdetett nagyszerû tézisekbõl? Vajon mennyi a valóságtól való tudatos – vagy már észre sem vett – eltérés?

Mennyire határozza meg egymáshoz való viszonyunkat és kommunikációnkat egyik legfontosabb hitvallásunk, a Nagykáté törvényértelmezése? Néhány gondolat a „Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot! ” lutheri magyarázatából: „Ennek a parancsolatnak a veleje és egyszerû ételme, hogy senki ne ártson nyelvével felebarátjának, akár barátja, akár ellensége az, nem mondjon róla rosszat, akár igaz, akár koholt az... Hiszen az egész emberen és emberben nincsen semmi, ami egyházi és világi ügyekben többet és szélesebb körben használhat vagy árthat, mint a nyelv... ”

Hasonlóképpen indíthat minket õszinte önvizsgálatra Karl Barth, aki élesen így fogalmaz: „A hazugság a bûn sajátosan keresztény formája. A kereszténységnek megint csak jó oka van arra, hogy elõször a saját portája elõtt söpörjön, hogy azután képessé váljon arra, hogy a közönséges hazugságot is hazugságnak nevezze... A kereszténységen belül kell, hogy fény gyúljon ahhoz, hogy a világban világosabb legyen. ” (Karl Barth: Szemvillanások, Kálvin Kiadó, 2006)

Mindezek után nem szeretném megkerülni a címben felvetett kérdést. Álszent hazugság lenne tagadni, hogy adódhatnak életünkben olyan határhelyzetek, amikor az igazság elhallgatására kényszerülünk. Egy ilyen krízisrõl vall Peter Stiegnitz is, aki hétéves korában letagadta zsidó származását, és így, ennek a hazugságnak az árán kerülhetett ki élve a nyilasok fogságából... De ugyanakkor meggyõzõdésem, hogy az emberi élet Istentõl kapott értelme és célja több, mint pusztán a túlélés. Gyógyító igazságot szólni és cselekedni krisztusi szeretettel – ezt az embermentõ küldetést bízta ránk Mesterünk, aki maga az út, az igazság és az élet.

forrás:lutheran.hu